"Mindig szerettem olyan dolgokkal foglalkozni, amik nagyon meglepőek"

2018. június 1.

Interjú Szolcsányi János professzorral

Bozó Tamás írása

 

Professzor úr, mi az a lelki-szellemi örökség, amit a családból, illetve a korai évekből magával hozott?

Nagyon szerető és gondos szüleim voltak, és meghatá­rozó volt, hogy édesapám orvos volt, fül-orr-gégész. A családi háttér és gyermekkorom zöme Ceglédhez kö­tődik. A bécsi béke után édesapám Munkácson és Nagyváradon is volt kórházi osztályvezető főorvos. A háború után Cegléden kapott állást, és a kórház igaz­gató főorvosa lett. Az általános iskolában elég csinta­lan gyerek voltam, de könnyen vettem a tárgyakat. A háború miatt veszítettem egy évet. Mivel akkor egy miniszteri rendelet értelmében lehetett egy év alatt két osztályt végezni, másodikba délelőtt jártam, harma­dikba délután. Aztán az egyik szünetben levizsgáztat­tak egyszeregyből meg helyesírásból, és mondták, hogy holnaptól kezdve csak délután gyere. Ötödik osztálytól, mivel látták, hogy jól megy az iskola, különórákra járattak, úgyhogy a vége felé, a gimnázium 4. osztályában már heti 7 különórám volt: 2 angol, 2 német, zongora meg szolfézs, ekkor már nem sok sza­badidőm maradt. Emellett tájfutó voltam, és a Közép­iskolai Matematikai Lapokban oldottam meg feladato­kat, be is kerültem a felsoroltak közé, kb. a 30. helyen. Pechemre a lapot csak 4. osztályban adták először a kezembe.

A gyermekévek a 2. világháború, majd a kibontakozó kommunista diktatúra idejére estek. Hogyan emlék­szik vissza erre a korra?

Arra emlékszem, hogy édesapám egy nagy Siemens rádión minden este hallgatta a nyugati híreket, így ér­tesültünk arról, mi zajlik a világban. Lelkünkre kötöt­ték, hogy amiről a családban hallunk, azt nem szabad az iskolában elmesélni. Ezt a két húgommal együtt mi be is tartottuk. Volt tehát egyfajta külső rálátásom az akkori helyzetre, de a gyerek azért máshogy fogja fel a valóságot, mint a felnőttek. Emlékszem, mikor Rákosi 60 éves volt, minden dolgozat végére oda kellett írni, hogy „Éljen Rákosi pajtás!”. Ha ezt az ember nem írta oda, akkor nem kaphatott ötöst. Mi akkor röhögtünk ezen. Sok ilyen dolog volt. Emlékszem az 1848-as cen­tenáriumra. Ekkor a március 15. még ünnep volt, és felvonultak a magán kisiparosok. A pékek kiflit dobál­tak a tömegbe, a hentesek meg virslit, én kaptam el kif­lit is meg virslit is, és büszkén vittem haza. Ez jól il­lusztrálja, hogy 1948-ra az ország majdnem elérte a há­ború előtti gazdasági szintet. Aztán még abban az év­ben jött a nagy váltás, téeszesítés, erőltetett nagy­iparosítás, és egy év alatt 30%-kal esett vissza a nemzeti jövedelem. Én akkor kerültem 5. osztályba. Sokkoló élmény volt, hogy az első történelem órán a tanár azt mondta, hogy gyerekek, nyissátok ki a tan­könyvet, és tépjétek ki ezeket és ezeket az oldalakat.

Az orvosi hivatást édesapai indíttatásra választotta?

Igen. A matematikai érzék miatt a tanáraim próbálkoz­tak a mérnöki pálya felé terelni, de az nekem túl hideg volt, és rajzolni sem szerettem. Hezitálás nélkül az or­vosira jelentkeztem. Akkoriban származás alapján osz­tották a helyeket. 50%-nak munkás-parasztnak kellett lenni, értelmiségi az évfolyamra 30% kerülhetett. Va­lamelyes biztonságot adott az orvosira jelentkezésben, hogy édesapám volt főorvos-társai közül három is Sze­geden volt professzor. De egyáltalán nem a protekció volt a meghatározó a jelentkezésemben. Édesapám mindig azt mondta, az orvosi nagyon széleskörű lehe­tőségek megvalósítására ad lehetőséget. Végül felvet­tek a Szegedi Orvostudományi Egyetemre.

1956-ot írtak ekkor, és Szegeden a forradalom kitöré­se szempontjából meghatározó események történtek. Professzor úr elsőéves egyetemistaként jelen volt egyes eseményeknél is. Hogyan emlékszik vissza ezek­re az időkre?

Nyáron történt Lengyelországban a Poznań-i felkelés, amit a szovjet hadsereg vérbe fojtott. Volt egy dunai ár­víz Mohácsnál, ahová szeptemberben több egyetemről kivezényelték az egyetemistákat, akik ott dolgoztak, és beszélgettek egymással. Október 10-én budapesti böl­csészhallgatók levelet küldtek szegedi joghallgatóknak, és azt az igényüket fogalmazták meg benne, hogy el kellene törölni a kötelező oroszoktatást. Október 13-án Kiss Tamás, Lejtényi András és Tóth Imre szegedi jog­hallgatók ezt már továbbgondolták, elkezdték vizsgálni a jogi lehetőségeket, és rájöttek, hogy jogilag semmi sem tiltja, hogy egy diákszervezetet alapítsanak. A ter­vüket többekkel megvitatták. A DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége), hogy átvegye az irányítást, diákgyűlést hívott össze október 16-ra, addigra azonban a mozgo­lódók elhatározták, hogy DISZ-től független szerveze­tet kell alapítani. Így az Auditorum Maximumban ösz­szegyűlt mintegy 1000 hallgató, Kiss Tamás levezető elnöklésével megalapította a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét. Kezdetben csak az oktatással kapcsolatos vita folyt, de később egyre radikálisabb követelések fogalmazódtak meg a hallgatók részéről. Távozzanak az oroszok, lépjünk ki a varsói szerződés­ből, Nagy Imrét a kormányba, és ilyenek. Ezek pedig mind bekerültek a követelések közé. Másnap csatlako­zásra szólító felhívást küldtek szét az ország többi egyetemére. Október 20-ra pedig nagygyűlést hívtak össze többek között az szmsz megalkotására. Azt, hogy az egész mozgalmat nem fojtották el ekkor csírá­jában, a szerencsének is köszönhető. Hruscsov paran­csára ugyanis az egész magyar kommunista vezérkar egy egyhetes békülési kurzuson volt Tito-nál Jugoszlá­viában október 15-től. Ács Lajos az MDP központi ve­zetőségének a titkára megbízta Marosán Györgyöt, hogy utazzon Szegedre, és tegyen rendet, de ő csak az­zal az egy feltétellel lett volna hajlandó elindulni, ha tűzparancsot kap. Ács ebbe nem ment bele, és inkább Kónya Albert oktatásügyi minisztert küldte, aki akadé­mikus volt. Kónya beszélt az egyetemi vezetőkkel, a diákokkal, és az egyetemi autonómia kérdéskörébe so­rolta az ügyet, nem festett sötét képet róla. Az október 20-ai ülésen, amelyen résztvevőként én is ott voltam, elhatároztuk, hogy szét kell terjeszteni a MEFESZT az egész országban, mert különben egy pillanat alatt elso­dorhatják. Kicsoda ismerős Pécsett? Ki Miskolcon? Ki Debrecenben? Másnap két-két diák ment minden egye­temre, a Pécsre utazók például rektori kocsit is kaptak, ami mutatja, hogy a rektori vezetés is mellette volt a dolognak. Ami a pártvezetést illeti, az ő taktikájuk to­vábbra is az volt, hogy a DISZ vegye át a kezdeménye­zést. Ezért október 22-re az ország összes egyetemére DISZ nagygyűlést hívtak össze. Csakhogy ez számuk­ra balul ütött ki, mert 21-én már az összes egyetemen ott voltak a MEFESZ küldöttek, és vitték a követelése­ket. A budapesti Műegyetem október 22-ei DISZ ülé­sén nem akarták szóhoz jutni engedni a szegedi MEFESZ küldöttet, Kiss Tamást, de valahogy, némi kavarodás után, gyakorlatilag erőszakkal magához ra­gadta a mikrofont. Kiss Tamás elmondta, hogy mi tör­tént Szegeden, hogy megalapították a független MEFESZ-t, és felolvasta a szegedi egyetemisták köve­teléseit. Aztán egyszer elcsukló hangon, szinte dallam­talanul a Himnuszt kezdte énekelni. Lipták Béla egy­kori résztvevő úgy írja le, hogy a pillanat olyan volt, mintha benzinbe tüzet dobnának. A Himnuszt akkori­ban nem engedték énekelni. Ott mindenki fölállt, és énekelni kezdett. A pártemberek kivonultak, egyedül akatonai tanszék vezetője maradt benn. Így alakult meg a Műegyetemen a MEFESZ. Késő estébe nyúlóan tár­gyaltak a követeléseikről, utána feltörték az egyetemi sokszorosító üzem zárját, és ott nyomtatták ki a „Hatá­rozat” című kiáltványt, ami tartalmazza a híres 14 pon­tot, és ezekkel a szavakkal kezdődik: „Csatlakozunk a szegedi egyetemisták javaslatához...” Aztán jött az ok­tóber 23-ai felvonulás és a többi már történelem. A rendszerváltás után, az Antall kormány idején még volt egy tankönyv, amiben benne voltak a szegedi esemé­nyek. Gondoltam magamban, ezt majd a történészek szépen tisztázzák. De ahogy telt az idő, azt láttam, hogy a kép egyre kevésbé kezd arra hasonlítani, amit én valóságként megismertem. Mindenki csak Buda­pestet és az október 22-23-ai eseményeket emlegette. A forradalom 49. évfordulóján, mikor már Szegedről régóta egy szó sem volt, legfeljebb olyan szinten emlí­tették, hogy ott is volt valami előjáték, akkor írtam egy cikket, amit az akkor legnagyobb példányszámú orszá­gos napilapban, a Népszabadságban akartam megje­lentetni, de a főszerkesztő elutasította azzal, hogy az írás túl hosszú, de rövidítve sem fogadják el. Végül a Magyar Nemzetben, november 3-án jelent meg a cik­kem. Ezt a cikkemet később külföldi források is idéz­ték. Érdekes módon, mikor a BBC History-ba küldtem erről cikket, azt azonnal elfogadták.

A forradalmat leverték, de az élet ment tovább. Milyen volt szegedi egyetemistának lenni azokban az évek­ben?

Az egyetemista az egyetemista. Az ember életének egyik legszebb periódusa. Ezt a szabadságharc bukása nem tudta elrontani. Megünnepeltünk minden vizsgát, ugyan­is csoportonként vizsgáztunk akkor. De emlékszem, egyszer elmentünk táncolni, és egy katonatiszt lekérte az egyik lányt. Emiatt volt némi affér, ki­jött a rendőrség és közölünk az egyik fiút a vécében felpofozták. Ilyenek tör­téntek, tudtuk, hogy vigyázni kell.

Az édesapja fül-orr-gégész, aki talán szerette is volna, ha a nyomdokaiba lép, Ön mégis kutatóorvos lett. Ez hogyan alakult?

Másodéves voltam, mikor az Élettani Intézet élére Pórszász Jánost nevez­ték ki megbízott vezetőként. Ő Pest­ről az Issekutz-féle farmakológiáról érkezett, ugyanis az egész szegedi Élettani Intézet emigrált. Nagyon in­venciózus és gondolatébresztő elő­adásokat tartott, úgyhogy én már má­sodévben diákkörös lettem az életta­non, és nagyon jól éreztem ott magam. Nagyon önálló, kreatív diákköri munka volt. Egyszer feladatul kap­tam, hogy határozzam meg az agyból a szerotonin szintet. Nem volt még internet, mentem a könyvtárba, kutattam, utánanéztem. Mondtam a professzornak, hogy ehhez a legjobb volna spektrofluorométer, amit öt éve fedeztek fel, de hát azt nem lehet beszerezni. Pórszász Budó Ágoston akadémikust kérdezte meg, hogy intézetével együttműködve volna-e lehetőség egy hasonló készüléket összeállítani. Pozitív válasz és kétévi munka után sikerült a módszert beállítani, de ehhez az extrakciós eljáráson is módosítani kellett. Ezenkívül elektrofiziológiai és farmakológiai módsze­reket is sikerült beállítani a Pórszász-laborban. Na­gyon jó iskola volt, önállóságra nevelt. A szerves ve­gyészekkel való együttműködés pedig a gyógyszerter­vezéshez is adott támpontokat. Végül a diplomám megszerzése után a Gyógyszertani Intézetbe hívtak és némi szerencsével meg is kaptam az állást.

A Gyógyszertani Intézetben Jancsó Miklós professzor tanítványa lett, aki ekkoriban a kapszaicin fájdalom- és gyulladáskeltő hatását vizsgálta. Az erős paprika egy ősidők óta ismert gyógynövény. Hőgyes Endre már a 19. században publikált a kapszaicinről. A tinctura capsici is régóta ismert galenikum. Mi volt az az új dolog, amit Jancsó Miklós felfedezett, és ez ho­gyan határozta meg a professzor úr későbbi tudomá­nyos érdeklődését?

Jancsó professzor elsősorban a makromolekulák szervezetbeni tárolását és a gyulladást vizsgálta, ezek voltak a fő témái. Zseniális módszereket dolgozott ki kolloidok szövettani kimutatására, Nobel-díjra is fel­terjesztették. Az 1940-es években sokat vizsgálta a hisztamin szerepét a különböző gyulladáskeltők ha­tásmechanizmusában. Rájött, hogy nagydózisú hisz­taminnal deszenzibilizációt lehet elérni, aztán megfi­gyelte, hogy a deszenzibilizációt kapszaicinnal is lét­re lehet hozni. Először azt hitte, hogy a kapszaicin egy erős hisztamin-felszabadító anyag, de hamar rá­jött egy lényeges különbségre. A hisztamin deszenzibilizáció kivédte a gyulladást, de nem hatott a fájdalomkeltő hatásra, a kapszaicin deszenzibili­záció azonban az irritáns anyagok fájdalomkeltő hatá­sát is kivédte. Rájött, hogy ez egy teljesen új jelenség. Mivel a kapszaicin egyáltalán nem gátolta a hő- és taktilis ingereket, nem lehetett szó helyi érzéstelení­tésről sem. Ezt publikálni akarta az Experientia című folyóiratban, de a kéziratát nem fogadták el, úgyhogy ezek után felhagyott a külföldi folyóiratok bírálóival való vitatkozással. A kapszaicinről tehát nem közölt dolgozatot, viszont több előadáskivonata jelent meg nemzetközi lapokban. A kapszaicin és más fájdalom­keltő, irritáns gyulladásos mediátor hatására az érzőidegvégződésekből felszabaduló mediátor hatásá­ra neurogén gyulladás jön létre. Tehát ezek a kap­szaicinre érzékeny idegvégződések nem csak szenzo­ros de efferens funkciót is ellátnak. Szerencsém volt, hogy ennek az izgalmas kettős funkciónak a részletes vizsgálatába vont be Jancsó Miklós professzor. Kulcs­kérdés volt, hogy mi ennek az efferens hatásnak a mediátora. Jancsó Miklós a bradykininre gondolt és első feladatom az volt, hogy érzőidegek antidrómos izgatásával kiváltott neurogén gyulladásos szövetből a bradykinin mennyiségét meghatározzam izolált tit­rálás segítségével. A kapszaicin másik érdekessége az volt, hogy a hisztaminhoz hasonlóan levitte a hőmér­sékletet. Kézenfekvőnek látszott, hogy a preoptikus area melegreceptorait izgatja. Erre módszereket kel­lett beállítani, amit a katonaság után én végeztem el, és sikeresen kimutattuk, hogy a kapszaicin valóban a preoptikus területet deszenzibilizálja, és ezen keresz­tül hat. Ezután Londonba kerültem ösztöndíjjal, ahol más témával foglalkoztam. 1966 januárjában kerül­tem vissza, és addigra már mindenáron ezzel az érde­kes, kapszaicinnel kapcsolatos témával akartam fog­lalkozni. Sajnos Jancsó professzort márciusban bevit­ték a klinikára és áprilisban meghalt, így közös mun­káinkat 1967-70 között posztumusz közlemények formájában közöltük színvonalas nemzetközi lapok­ban.

Professzor úr 1970-ben Pécsre költözött. Ennek mi volt az oka?

Hogy kapszaicinnal dolgozhassak. Miután Jancsó Miklós meghalt, az intézet profilja megváltozott. Sze­rencsémre Pórszász János Pécsett kapott katedrát, és ő hívott át, Jancsónéval együtt. Így tudtuk folytatni a kapszaicin-kutatásokat. Más témákkal persze lehetett volna foglalkozni, de nem akartam. Témából ugyanis nagyon sok van, de mindig azt kell választani, aminek a leglényegesebb üzenete van. Sokan sodródnak a fő áramlatokkal. Teljesen más olyankor, ha a paprika csí­pős anyagának segítségével egy teljesen új világ feltá­rására teszünk kísérletet. Az első cikkre amit publikál­tunk, mintegy ezren hivatkoztak. De az első 10 évben jóformán senki! Ez a mai tudománymetriai hozzáállás­sal egy selejt cikk lenne, hiszen eleinte semmi idézett­séget nem termelt. Hasonló érdektelenség kísérte 1975­ben írt közleményünket, melyben szerkezet-hatás ösz­szefüggések alapján bizonyítottuk, hogy kell lennie egy kapszaicin receptornak. Ami később be is bizo­nyosodott. Én mindig szerettem olyan dolgokkal fog­lalkozni, amik nagyon meglepőek és nem magyarázha­tók irodalmi ismeretekkel, mert akkor valami teljesen újszerűnek kell a jelenség mögött állnia. Nekünk pedig már csak meg kell keresnünk, mi lehet az.

Régóta ismerjük az inger-válasz klasszikus afferens­efferens modelljét. Miért különleges ebből a szempont­ból a kapszaicin hatása?

Az igazság az, hogy az idegi szabályozás egyirányú. A pályák vagy felszálló, vagy leszálló pályák. Egy axon két irányba tud vezetni ingert, de a végződései egyenirányítják, ez így logikus. Amikor az első olyan kísérleteket végezték, hogy ingerelték a gerincvelő hátsó gyökeit, észrevették, hogy értágulat van a bőr­ben. Ez ellene szólt ennek. Hogy lehet, hogy egy érző­ideg tud efferens is lenni? Aztán megalkották az axonreflex modellt, ami két eltérő funkciójú idegvég­ződéssel magyarázta az ilyen jelenségeket. A kap­szaicin hatását azonban nem lehet helyi érzéstelení­tőkkel gátolni, mint az axonreflexet. Egyértelmű volt, hogy van egy idegvégződés, amit a kapszaicin izgat, és ez felelős a fájdalom kialakulásáért (tehát afferens), és egyben a gyulladásért is (vagyis efferens is). Ebben még sokan sokáig kételkedtek, mások viszont meg­érezték a koncepcionális vetületét. 

Hol tart most az ezzel kapcsolatos kutatás?

Több gyógyszergyár is foglalkozni kezdett a témával. Magam is három évig voltam az erre a célra létreho­zott londoni Sandoz intézet tanácsadója. 1997-ben Da­vid Julius klónozta a kapszaicin receptorát, ez nagy szenzáció volt. A Nature címlapon hozta: „klónozták a fájdalom receptorát”. Ez olyan visszhangot keltett, hogy azóta több, mint 6000-en idézték. Hosszú ideig a kapszaicinnel nem foglalkozott senki, ma már 500 fö­lött van az ebben a témában évente megjelenő közle­mények száma. Több mint 55 gyógyszercég több mint egymilliárd dollárt költött már preklinikai kutatásra, de egyelőre még nem sikerült nekik kapszaicin anta­gonista fájdalomcsillapítót gyógyszerként bevezetni. Voltak olyan vegyületek, amik nagyon jó analgeti­kumnak bizonyultak, de kivédték a forró ingert is, így a betegek megégették magukat teával, fürdővízzel. A kapszaicin receptora, a TRPV1 receptor 6 transz­membrán doménből áll, és leginkább a K+-csatornákra hasonlít. Sokáig a feszültségfüggő csatornák közé so­rolták, pedig, noha van egy enyhe feszültségfüggő ha­tása, de az nem fiziológiás. Egyre több anyagról jöttek rá, hogy ingerli a receptort, ezért aztán ligandfüggőnek kezdték el nevezni. Igazából ez sem igaz, mert ennek nincs egy dedikált ligandja. Allosztérikusnak sem he­lyes nevezni, mert nincs ortosztérikus helye. Én a „multisztérikus” elnevezést javasoltam, és pontmutá­ciók alapján le is rajzoltam, hogy a 6. transzmembrán domén felelős a forró ingerért, a protonérzékelés az 5.­-6. hurok körül van, és a 3.-4. huroknál található rajta a kapszaicin és a reziniferatoxin kötőhelye. Szóval olyan antagonistát lenne érdemes találni, ami nem hat az 5.­-6. doménre, így el lehetne kerülni a mellékhatásokat.

Ez azt jelenti, hogy jelenleg nincsen olyan törzskönyve­zett gyógyszer, ami erre a receptorra szelektíven hatna?

A kapszaicin, mint bőrtapasz van forgalomban Qutenza néven. Ez 8% kapszaicint tartalmaz, és há­rom hónapig kivédi a lokálisan kialakult fájdalmakat, például övsömörben. Ebben az esetben az idegvégző­dések mennek tönkre, és amíg nem regenerálódnak, addig tart a hatás. De akár ismételten, több éven át is lehet alkalmazni. A Cochrane adatbázis szerint meg­alapozottan, több ezer emberen bizonyított a hatás. Ez az egyetlen törzskönyvezett, szelektíven fájdalomérző receptoron (tehát nociceptoron) ható fájdalomcsillapító készítmény.

Itt az intézetben a mai napig is folynak a kapszaicinnal kapcsolatos kutatások?

Igen. Nagyon sok modellt dolgoztunk ki, részben fáj­dalomvizsgálatra, részben gyulladásra. Bebizonyítot­tuk, hogy a lipid raft-oknak fontos szerepe van a kapszaicinreceptorok működésében. Barthó Loránd­dal (a PTE ÁOK Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézet professzora – B.T.) izolált szervi mérésekkel változatos módon sikerült bizonyítanunk a kapszaicin­érzékeny idegvégződések kettős, szenzoros és efferens funkcióját. Egy száz éve tanulmányozott preparátu­mon írtunk le egy teljesen új idegi választ. Ma már van olyan amerikai farmakológia tankönyv, ami úgy kategorizál az autonóm idegrendszer bevezetésénél, hogy van adrenerg, kolinerg és egy harmadik, amit nem lehet ezekbe sorolni, a szenzoros-efferens. Pintér Erikával (a PTE ÁOK Farmakológiai és Farmako­terápiai Intézet igazgató professzora – B.T.) rájöttünk arra is, hogy ez a szenzoros-efferens funkció nemcsak lokálisan hat, hanem a receptor izgatásán keresztül szomatosztatin jut a keringésbe is, és máshol is kifejti a hatását szomatosztatin 4 receptorokon keresztül. Együtt expresszálódik a kapszaicinével a mustárolajra érzékeny receptor, a TRPA1 is. Ez nem a forróra, ha­nem hidegre érzékeny. Az intézetből többen ezzel kezdtek el foglalkozni. Ez egyébként az idegvégződé­seken kívül több helyen is jelen van a szervezetben, te­hát akár sokrétűbb is lehet a fiziológiás szerepe.

Egy többé-kevésbé jól működő kutatócsoport meg egy pezsgő tudományos műhely között azért ég és föld a különbség. Professzor úr körül kialakult egy iskola. Mi a kulcsa annak, hogy egy kutató nem csak egy fő­nök lesz néhány beosztottal, hanem mesterré tud vál­ni, és iskolát tud teremteni?

Ez az embertől függ, de milyen tulajdonságától? Először is, fontos, hogy legyen egy olyan gyümöl­csöző, fantáziát megragadó témája, amihez egy fiatal szívesen csatlakozik, és olyan kézzelfogható kísérle­ti feladatok, amiket sajátjaként, élménnyel végez el. Mert ha ez így van, az a tanítvány számára is pers­pektívát ad és sikert jelent. A másik ami fontos, hogy persze vezetni kell, de nem szabad túl erősza­kosnak lenni. Hagyni kell, hogy mindenkinek meg­legyen a saját szabadsága, megvalósíthassa a saját ötleteit, erre egy kutatónak nagy szüksége van. És mikor eljön az ideje, hagyni kell, hogy a tanítványok a saját útjukat járják.

A gyógyszerészek számára Professzor úr a farmakoló­giai felfedezései mellett elsősorban a pécsi gyógysze­részképzés alapításáról ismeretes. Hogyan született meg és bontakozott ki az álom, hogy Pécsett legyen egy Gyógyszerésztudományi Szak?

A rendszerváltás után elindult a változtatások kora. A két hagyományosnak mondható kar, Budapest és Sze­ged mellett, megalapították a debreceni képzőhelyet. Elgondolkoztam, hogy itt a dél-dunántúli régióban is nagy szükség van gyógyszerészekre, másrészt az or­szágnak is jót tesz, ha több képzőhely vetélkedik egy­mással. Akkoriban került az Egyetemi Gyógyszertár élére Botz Lajos, aki eredményes külföldi kutatói ta­pasztalata mellett gyógyszerészi szemléletű és kellően agilis volt, vele kezdtem közösen gondolkodni a sza­kalapításon. Szükség volt legalább a fő gyógyszeré­szeti tárgyak vezetőire. Itt volt a TTK Növénytani Tanszékén Szabó László Gyula professzor, aki gyógy­szerész diplomával, a tudományok doktoraként vállal­ta a Farmakognóziai Intézet megszervezését. Az Or­vosi Kémia Intézetből a szintén gyógyszerész Perjési Pál pedig a Gyógyszerészi Kémia Intézet megszerve­zését vállalta. Azt tudtam, hogy a farmakodinámiát el tudjuk kezdeni az ÁOK Farmakológiai Intézetre ala­pozva orvosokkal, viszont technológia nélkül nincs gyógyszerészet. Széleskörű tájékozódás után nagy örömömre Dévay Attila, szintén nemzetközi kutatói tapasztalattal és kandidátusi minősítéssel, vállalta a feladatot, amit nagy ambícióval – budapesti létére – si­keresen végre is hajtott. A kulcsemberek mellé termé­szetesen meg kellett találni az oktatói személyzet töb­bi tagját is, akik szakmailag és tudományosan is kellő­en harcedzettek. Pécsett egy jó háttér volt, hogy itt működik a Zechmeister-Cholnoky-féle karotinoid is­kola, ami világhírű. Cholnoky ráadásul gyógyszerész volt. Az infrastrukturális alap megteremtésére sikerült a korábbi kémiai szakközépiskola épületét megszerez­nünk. Azt gondolom, hogy az oktatásunk színvonala megfelel a másik három képzőhely színvonalának. Szerencsés és előremutató konstelláció, hogy van saját Biotechnológiai Intézetünk, ebben talán a többiek előtt is járunk. Utólag mérlegelve, azt gondolom, helyes volt az a véleményem, hogy elsősorban a megfelelő szakmai háttérrel rendelkező, gyógyszerész intézetve­zetők lelkes együttműködése, másodsorban pedig az infrastrukturális és műszeres háttér biztosítása szük­séges a színvonalas gyógyszerészképzés megindításá­hoz. Ehhez kétségtelenül hozzájárult, különösen az el­múlt években, az orvoskari dékán, Miseta Attila kez­deményező és áldozatvállaló támogatása.

A tudományos kutatás az egyetemen elválaszthatatlan az oktatástól. Ön valószínűleg megtehette volna, hogy szűk értelemben vett akadémikus lesz, vagy külföldön marad, mégis az egyetemet választotta. Az Ön számá­ra miért volt fontos az egyetemi közeg?

Az egyetemen szívesebben voltam, nagyobb kutatói és oktatói szabadságot éreztem. Az egyetemen nagyobb a valószínűsége, hogy kiválasszam a tehetséges fiata­lokat. Közülük meghívni PhD hallgatókat, őket irányí­tani és átadni a szemléletet, hogy ők is sikeresek tud­janak lenni a saját lábukon megállva, az is fontos si­kerélmény.

Mi az, amit Professzor úr még szívesen megosztana a mai fiatal kollégákkal, illetve a Gyógyszerészet olva­sóival?

Azt hiszem, az nagy előny, ha valaki talál már fiatal korában egy életcélt, és tud harmonikus családi körül­ményeket teremteni. Lényeges, hogy az intézetvezetők a munkahelyükön is ki tudják építeni az egymás meg­becsülésén alapuló, egymás életcélját is segítő szemlé­letet. („Szeresd felebarátodat, mint magadat”). Ennek a szemléletnek a kialakítása azonban akkor valósítha­tó meg sikeresen, ha az oktatás mellett a kutatási ered­ményesség is ad sikerélményt. Ez utóbbi cél elérésé­hez az intézetvezető kutatói-személyi kvalitásai adják a meghatározó alapot.

 

Dr. Szolcsányi János Az MTA rendes tagja, a Pécsi Tudományegyetem Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézetének emeritus professzora. Budapesten született 1938. február 24-én. Iskoláit Cegléden végezte. A Szegedi Orvostudományi Egyetemen szerzett orvosi diplomát 1962-ben, majd az egyetem Gyógyszertani Intézetében helyezkedett el. 1970-től a Pécsi Orvostudományi Egyetem Gyógyszertani Intézetének tanársegéde. 1990-től egyetemi tanár, 1994-2003-ig tanszékvezető, 1991-től 2004-ig tudományos rektorhelyettes. Számos helyen volt ösztöndíjas vagy vendégprofesszor: King’s College, London (1965); Észak-Karolinai Egyetem (1977-78); Max Planck Intézet (1982-1987); Heidelbergi Egyetem (1985); Sandoz Orvostudományi Intézet, London (1988-1992). Számos díj és elismerés, köztük a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje (2008), Széchenyi-díj (2003), Batthyány-Strattmann László-díj (1997) és Szent-Györgyi Albert-díj (1993) birtokosa. Özvegy, két gyermeke és három unokája van.

Forrás 

A Gyógyszerészet szerkesztőségének engedélyével.