Reménykedtünk. Tudtuk, hogy súlyos beteg, de szellemi állapota töretlen, újabb terveket szeretne megvalósítani. Nem régen jelent meg a Gyógyszerészetben a Róla szóló interjú. (2018/március) Bozó Tamás tollából.
A Gyógyszerész Szak megalapítója. Sorsunk alakulásában az Ő hitének, akaratának, széles látókörű tudásának meghatározó szerepe volt. Túl gyorsan hagyott minket itt!
Nagyon fog hiányozni. Álljon emlékül az alábbi interjúban színes egyénisége!
PTE GYTK „Lárencz László” Gyógyszerésztörténeti Csoport
2018. november 7.
Mindig szerettem olyan dolgokkal foglalkozni, amik nagyon meglepőek
Interjú Szolcsányi János professzorral
Dr. Szolcsányi János Az MTA rendes tagja, a Pécsi Tudományegyetem Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézetének emeritus professzora. Budapesten született 1938. február 24-én. Iskoláit Cegléden végezte. A Szegedi Orvostudományi Egyetemen szerzett orvosi diplomát 1962-ben, majd az egyetem Gyógyszertani Intézetében helyezkedett el. 1970-től a Pécsi Orvostudományi Egyetem Gyógyszertani Intézetének tanársegéde. 1990-től egyetemi tanár, 1994-2003-ig tanszékvezető, 1991-től 2004-ig tudományos rektorhelyettes. Számos helyen volt ösztöndíjas vagy vendégprofesszor: King’s College, London (1965); Észak-Karolinai Egyetem (1977-78); Max Planck Intézet (1982-1987); Heidelbergi Egyetem (1985); Sandoz Orvostudományi Intézet, London (1988-1992). Számos díj és elismerés, köztük a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje (2008), Széchenyi-díj (2003), Batthyány-Strattmann László-díj (1997) és Szent-Györgyi Albert-díj (1993) birtokosa. Özvegy, két gyermeke és három unokája van.
Professzor úr, mi az a lelki-szellemi örökség, amit a családból, illetve a korai évekből magával hozott?
Nagyon szerető és gondos szüleim voltak, és meghatározó volt, hogy édesapám orvos volt, fül-orr-gégész. A családi háttér és gyermekkorom zöme Ceglédhez kötődik. A bécsi béke után édesapám Munkácson és Nagyváradon is volt kórházi osztályvezető főorvos. A háború után Cegléden kapott állást, és a kórház igazgató főorvosa lett. Az általános iskolában elég csintalan gyerek voltam, de könnyen vettem a tárgyakat. A háború miatt veszítettem egy évet. Mivel akkor egy miniszteri rendelet értelmében lehetett egy év alatt két osztályt végezni, másodikba délelőtt jártam, harmadikba délután. Aztán az egyik szünetben levizsgáztattak egyszeregyből meg helyesírásból, és mondták, hogy holnaptól kezdve csak délután gyere. Ötödik osztálytól, mivel látták, hogy jól megy az iskola, különórákra járattak, úgyhogy a vége felé, a gimnázium 4. osztályában már heti 7 különórám volt: 2 angol, 2 német, zongora meg szolfézs, ekkor már nem sok szabadidőm maradt. Emellett tájfutó voltam, és a Középiskolai Matematikai Lapokban oldottam meg feladatokat, be is kerültem a felsoroltak közé, kb. a 30. helyen. Pechemre a lapot csak 4. osztályban adták először a kezembe.
A gyermekévek a 2. világháború, majd a kibontakozó kommunista diktatúra idejére estek. Hogyan emlékszik vissza erre a korra?
Arra emlékszem, hogy édesapám egy nagy Siemens rádión minden este hallgatta a nyugati híreket, így értesültünk arról, mi zajlik a világban. Lelkünkre kötötték, hogy amiről a családban hallunk, azt nem szabad az iskolában elmesélni. Ezt a két húgommal együtt mi be is tartottuk. Volt tehát egyfajta külső rálátásom az akkori helyzetre, de a gyerek azért máshogy fogja fel a valóságot, mint a felnőttek. Emlékszem, mikor Rákosi 60 éves volt, minden dolgozat végére oda kellett írni, hogy „Éljen Rákosi pajtás!”. Ha ezt az ember nem írta oda, akkor nem kaphatott ötöst. Mi akkor röhögtünk ezen. Sok ilyen dolog volt. Emlékszem az 1848-as centenáriumra. Ekkor a március 15. még ünnep volt, és felvonultak a magán kisiparosok. A pékek kiflit dobáltak a tömegbe, a hentesek meg virslit, én kaptam el kiflit is meg virslit is, és büszkén vittem haza. Ez jól illusztrálja, hogy 1948-ra az ország majdnem elérte a háború előtti gazdasági szintet. Aztán még abban az évben jött a nagy váltás, téeszesítés, erőltetett nagyiparosítás, és egy év alatt 30%-kal esett vissza a nemzeti jövedelem. Én akkor kerültem 5. osztályba. Sokkoló élmény volt, hogy az első történelem órán a tanár azt mondta, hogy gyerekek, nyissátok ki a tankönyvet, és tépjétek ki ezeket és ezeket az oldalakat.
Az orvosi hivatást édesapai indíttatásra választotta?
Igen. A matematikai érzék miatt a tanáraim próbálkoztak a mérnöki pálya felé terelni, de az nekem túl hideg volt, és rajzolni sem szerettem. Hezitálás nélkül az orvosira jelentkeztem. Akkoriban származás alapján osztották a helyeket. 50%-nak munkás-parasztnak kellett lenni, értelmiségi az évfolyamra 30% kerülhetett. Valamelyes biztonságot adott az orvosira jelentkezésben, hogy édesapám volt főorvos-társai közül három is Szegeden volt professzor. De egyáltalán nem a protekció volt a meghatározó a jelentkezésemben. Édesapám mindig azt mondta, az orvosi nagyon széleskörű lehetőségek megvalósítására ad lehetőséget. Végül felvettek a Szegedi Orvostudományi Egyetemre.
1956-ot írtak ekkor, és Szegeden a forradalom kitörése szempontjából meghatározó események történtek. Professzor úr elsőéves egyetemistaként jelen volt egyes eseményeknél is. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre?
Nyáron történt Lengyelországban a Poznań-i felkelés, amit a szovjet hadsereg vérbe fojtott. Volt egy dunai árvíz Mohácsnál, ahová szeptemberben több egyetemről kivezényelték az egyetemistákat, akik ott dolgoztak, és beszélgettek egymással. Október 10-én budapesti bölcsészhallgatók levelet küldtek szegedi joghallgatóknak, és azt az igényüket fogalmazták meg benne, hogy el kellene törölni a kötelező oroszoktatást. Október 13-án Kiss Tamás, Lejtényi András és Tóth Imre szegedi joghallgatók ezt már továbbgondolták, elkezdték vizsgálni a jogi lehetőségeket, és rájöttek, hogy jogilag semmi sem tiltja, hogy egy diákszervezetet alapítsanak. A tervüket többekkel megvitatták. A DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége), hogy átvegye az irányítást, diákgyűlést hívott össze október 16-ra, addigra azonban a mozgolódók elhatározták, hogy DISZ-től független szervezetet kell alapítani. Így az Auditorum Maximumban összegyűlt mintegy 1000 hallgató, Kiss Tamás levezető elnöklésével megalapította a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét. Kezdetben csak az oktatással kapcsolatos vita folyt, de később egyre radikálisabb követelések fogalmazódtak meg a hallgatók részéről. Távozzanak az oroszok, lépjünk ki a varsói szerződésből, Nagy Imrét a kormányba, és ilyenek. Ezek pedig mind bekerültek a követelések közé. Másnap csatlakozásra szólító felhívást küldtek szét az ország többi egyetemére. Október 20-ra pedig nagygyűlést hívtak össze többek között az szmsz megalkotására. Azt, hogy az egész mozgalmat nem fojtották el ekkor csírájában, a szerencsének is köszönhető. Hruscsov parancsára ugyanis az egész magyar kommunista vezérkar egy egyhetes békülési kurzuson volt Tito-nál Jugoszláviában október 15-től. Ács Lajos az MDP központi vezetőségének a titkára megbízta Marosán Györgyöt, hogy utazzon Szegedre, és tegyen rendet, de ő csak azzal az egy feltétellel lett volna hajlandó elindulni, ha tűzparancsot kap. Ács ebbe nem ment bele, és inkább Kónya Albert oktatásügyi minisztert küldte, aki akadémikus volt. Kónya beszélt az egyetemi vezetőkkel, a diákokkal, és az egyetemi autonómia kérdéskörébe sorolta az ügyet, nem festett sötét képet róla. Az október 20-ai ülésen, amelyen résztvevőként én is ott voltam, elhatároztuk, hogy szét kell terjeszteni a MEFESZT az egész országban, mert különben egy pillanat alatt elsodorhatják. Kicsoda ismerős Pécsett? Ki Miskolcon? Ki Debrecenben? Másnap két-két diák ment minden egyetemre, a Pécsre utazók például rektori kocsit is kaptak, ami mutatja, hogy a rektori vezetés is mellette volt a dolognak. Ami a pártvezetést illeti, az ő taktikájuk továbbra is az volt, hogy a DISZ vegye át a kezdeményezést. Ezért október 22-re az ország összes egyetemére DISZ nagygyűlést hívtak össze. Csakhogy ez számukra balul ütött ki, mert 21-én már az összes egyetemen ott voltak a MEFESZ küldöttek, és vitték a követeléseket. A budapesti Műegyetem október 22-ei DISZ ülésén nem akarták szóhoz jutni engedni a szegedi MEFESZ küldöttet, Kiss Tamást, de valahogy, némi kavarodás után, gyakorlatilag erőszakkal magához ragadta a mikrofont. Kiss Tamás elmondta, hogy mi történt Szegeden, hogy megalapították a független MEFESZ-t, és felolvasta a szegedi egyetemisták követeléseit. Aztán egyszer elcsukló hangon, szinte dallamtalanul a Himnuszt kezdte énekelni. Lipták Béla egykori résztvevő úgy írja le, hogy a pillanat olyan volt, mintha benzinbe tüzet dobnának. A Himnuszt akkoriban nem engedték énekelni. Ott mindenki fölállt, és énekelni kezdett. A pártemberek kivonultak, egyedül a katonai tanszék vezetője maradt benn. Így alakult meg a Műegyetemen a MEFESZ. Késő estébe nyúlóan tárgyaltak a követeléseikről, utána feltörték az egyetemi sokszorosító üzem zárját, és ott nyomtatták ki a „Határozat” című kiáltványt, ami tartalmazza a híres 14 pontot, és ezekkel a szavakkal kezdődik: „Csatlakozunk a szegedi egyetemisták javaslatához...” Aztán jött az október 23-ai felvonulás és a többi már történelem. A rendszerváltás után, az Antall kormány idején még volt egy tankönyv, amiben benne voltak a szegedi események. Gondoltam magamban, ezt majd a történészek szépen tisztázzák. De ahogy telt az idő, azt láttam, hogy a kép egyre kevésbé kezd arra hasonlítani, amit én valóságként megismertem. Mindenki csak Budapestet és az október 22-23-ai eseményeket emlegette. A forradalom 49. évfordulóján, mikor már Szegedről régóta egy szó sem volt, legfeljebb olyan szinten említették, hogy ott is volt valami előjáték, akkor írtam egy cikket, amit az akkor legnagyobb példányszámú országos napilapban, a Népszabadságban akartam megjelentetni, de a főszerkesztő elutasította azzal, hogy az írás túl hosszú, de rövidítve sem fogadják el. Végül a Magyar Nemzetben, november 3-án jelent meg a cikkem. Ezt a cikkemet később külföldi források is idézték. Érdekes módon, mikor a BBC History-ba küldtem erről cikket, azt azonnal elfogadták.
A forradalmat leverték, de az élet ment tovább. Milyen volt szegedi egyetemistának lenni azokban az években?
Az egyetemista az egyetemista. Az ember életének egyik legszebb periódusa. Ezt a szabadságharc bukása nem tudta elrontani. Megünnepeltünk minden vizsgát, ugyanis csoportonként vizsgáztunk akkor. De emlékszem, egyszer elmentünk táncolni, és egy katonatiszt lekérte az egyik lányt. Emiatt volt némi affér, kijött a rendőrség és közölünk az egyik fiút a vécében felpofozták. Ilyenek történtek, tudtuk, hogy vigyázni kell.
Az édesapja fül-orr-gégész, aki talán szerette is volna, ha a nyomdokaiba lép, Ön mégis kutatóorvos lett. Ez hogyan alakult?
Másodéves voltam, mikor az Élettani Intézet élére Pórszász Jánost nevezték ki megbízott vezetőként. Ő Pestről az Issekutz-féle farmakológiáról érkezett, ugyanis az egész szegedi Élettani Intézet emigrált. Nagyon invenciózus és gondolatébresztő előadásokat tartott, úgyhogy én már másodévben diákkörös lettem az élettanon, és nagyon jól éreztem ott magam. Nagyon önálló, kreatív diákköri munka volt. Egyszer feladatul kaptam, hogy határozzam meg az agyból a szerotonin szintet. Nem volt még internet, mentem a könyvtárba, kutattam, utánanéztem. Mondtam a professzornak, hogy ehhez a legjobb volna spektrofluorométer, amit öt éve fedeztek fel, de hát azt nem lehet beszerezni. Pórszász Budó Ágoston akadémikust kérdezte meg, hogy intézetével együttműködve volna-e lehetőség egy hasonló készüléket összeállítani. Pozitív válasz és kétévi munka után sikerült a módszert beállítani, de ehhez az extrakciós eljáráson is módosítani kellett. Ezenkívül elektrofiziológiai és farmakológiai módszereket is sikerült beállítani a Pórszász-laborban. Nagyon jó iskola volt, önállóságra nevelt. A szerves vegyészekkel való együttműködés pedig a gyógyszertervezéshez is adott támpontokat. Végül a diplomám megszerzése után a Gyógyszertani Intézetbe hívtak és némi szerencsével meg is kaptam az állást.
A Gyógyszertani Intézetben Jancsó Miklós professzor tanítványa lett, aki ekkoriban a kapszaicin fájdalom- és gyulladáskeltő hatását vizsgálta. Az erős paprika egy ősidők óta ismert gyógynövény. Hőgyes Endre már a 19. században publikált a kapszaicinről. A tinctura capsici is régóta ismert galenikum. Mi volt az az új dolog, amit Jancsó Miklós felfedezett, és ez hogyan határozta meg a professzor úr későbbi tudományos érdeklődését?
Jancsó professzor elsősorban a makromolekulák szervezetbeni tárolását és a gyulladást vizsgálta, ezek voltak a fő témái. Zseniális módszereket dolgozott ki kolloidok szövettani kimutatására, Nobel-díjra is felterjesztették. Az 1940-es években sokat vizsgálta a hisztamin szerepét a különböző gyulladáskeltők hatásmechanizmusában. Rájött, hogy nagydózisú hisztaminnal deszenzibilizációt lehet elérni, aztán megfigyelte, hogy a deszenzibilizációt kapszaicinnal is létre lehet hozni. Először azt hitte, hogy a kapszaicin egy erős hisztamin-felszabadító anyag, de hamar rájött egy lényeges különbségre. A hisztamin deszenzibilizáció kivédte a gyulladást, de nem hatott a fájdalomkeltő hatásra, a kapszaicin deszenzibilizáció azonban az irritáns anyagok fájdalomkeltő hatását is kivédte. Rájött, hogy ez egy teljesen új jelenség. Mivel a kapszaicin egyáltalán nem gátolta a hő- és taktilis ingereket, nem lehetett szó helyi érzéstelenítésről sem. Ezt publikálni akarta az Experientia című folyóiratban, de a kéziratát nem fogadták el, úgyhogy ezek után felhagyott a külföldi folyóiratok bírálóival való vitatkozással. A kapszaicinről tehát nem közölt dolgozatot, viszont több előadáskivonata jelent meg nemzetközi lapokban. A kapszaicin és más fájdalomkeltő, irritáns gyulladásos mediátor hatására az érzőidegvégződésekből felszabaduló mediátor hatására neurogén gyulladás jön létre. Tehát ezek a kapszaicinre érzékeny idegvégződések nem csak szenzoros de efferens funkciót is ellátnak. Szerencsém volt, hogy ennek az izgalmas kettős funkciónak a részletes vizsgálatába vont be Jancsó Miklós professzor. Kulcskérdés volt, hogy mi ennek az efferens hatásnak a mediátora. Jancsó Miklós a bradykininre gondolt és első feladatom az volt, hogy érzőidegek antidrómos izgatásával kiváltott neurogén gyulladásos szövetből a bradykinin mennyiségét meghatározzam izolált titrálás segítségével. A kapszaicin másik érdekessége az volt, hogy a hisztaminhoz hasonlóan levitte a hőmérsékletet. Kézenfekvőnek látszott, hogy a preoptikus area melegreceptorait izgatja. Erre módszereket kellett beállítani, amit a katonaság után én végeztem el, és sikeresen kimutattuk, hogy a kapszaicin valóban a preoptikus területet deszenzibilizálja, és ezen keresztül hat. Ezután Londonba kerültem ösztöndíjjal, ahol más témával foglalkoztam. 1966 januárjában kerültem vissza, és addigra már mindenáron ezzel az érdekes, kapszaicinnel kapcsolatos témával akartam foglalkozni. Sajnos Jancsó professzort márciusban bevitték a klinikára és áprilisban meghalt, így közös munkáinkat 1967-70 között posztumusz közlemények formájában közöltük színvonalas nemzetközi lapokban.
Professzor úr 1970-ben Pécsre költözött. Ennek mi volt az oka?
Hogy kapszaicinnal dolgozhassak. Miután Jancsó Miklós meghalt, az intézet profilja megváltozott. Szerencsémre Pórszász János Pécsett kapott katedrát, és ő hívott át, Jancsónéval együtt. Így tudtuk folytatni a kapszaicin-kutatásokat. Más témákkal persze lehetett volna foglalkozni, de nem akartam. Témából ugyanis nagyon sok van, de mindig azt kell választani, aminek a leglényegesebb üzenete van. Sokan sodródnak a fő áramlatokkal. Teljesen más olyankor, ha a paprika csípős anyagának segítségével egy teljesen új világ feltárására teszünk kísérletet. Az első cikkre amit publikáltunk, mintegy ezren hivatkoztak. De az első 10 évben jóformán senki! Ez a mai tudománymetriai hozzáállással egy selejt cikk lenne, hiszen eleinte semmi idézettséget nem termelt. Hasonló érdektelenség kísérte 1975-ben írt közleményünket, melyben szerkezet-hatás összefüggések alapján bizonyítottuk, hogy kell lennie egy kapszaicin receptornak. Ami később be is bizonyosodott. Én mindig szerettem olyan dolgokkal foglalkozni, amik nagyon meglepőek és nem magyarázhatók irodalmi ismeretekkel, mert akkor valami teljesen újszerűnek kell a jelenség mögött állnia. Nekünk pedig már csak meg kell keresnünk, mi lehet az.
Régóta ismerjük az inger-válasz klasszikus afferens-efferens modelljét. Miért különleges ebből a szempontból a kapszaicin hatása?
Az igazság az, hogy az idegi szabályozás egyirányú. A pályák vagy felszálló, vagy leszálló pályák. Egy axon két irányba tud vezetni ingert, de a végződései egyenirányítják, ez így logikus. Amikor az első olyan kísérleteket végezték, hogy ingerelték a gerincvelő hátsó gyökeit, észrevették, hogy értágulat van a bőrben. Ez ellene szólt ennek. Hogy lehet, hogy egy érzőideg tud efferens is lenni? Aztán megalkották az axonreflex modellt, ami két eltérő funkciójú idegvégződéssel magyarázta az ilyen jelenségeket. A kapszaicin hatását azonban nem lehet helyi érzéstelenítőkkel gátolni, mint az axonreflexet. Egyértelmű volt, hogy van egy idegvégződés, amit a kapszaicin izgat, és ez felelős a fájdalom kialakulásáért (tehát afferens), és egyben a gyulladásért is (vagyis efferens is). Ebben még sokan sokáig kételkedtek, mások viszont megérezték a koncepcionális vetületét.
Hol tart most az ezzel kapcsolatos kutatás?
Több gyógyszergyár is foglalkozni kezdett a témával. Magam is három évig voltam az erre a célra létrehozott londoni Sandoz intézet tanácsadója. 1997-ben David Julius klónozta a kapszaicin receptorát, ez nagy szenzáció volt. A Nature címlapon hozta: „klónozták a fájdalom receptorát”. Ez olyan visszhangot keltett, hogy azóta több, mint 6000-en idézték. Hosszú ideig a kapszaicinnel nem foglalkozott senki, ma már 500 fölött van az ebben a témában évente megjelenő közlemények száma. Több mint 55 gyógyszercég több mint egymilliárd dollárt költött már preklinikai kutatásra, de egyelőre még nem sikerült nekik kapszaicin antagonista fájdalomcsillapítót gyógyszerként bevezetni. Voltak olyan vegyületek, amik nagyon jó analgetikumnak bizonyultak, de kivédték a forró ingert is, így a betegek megégették magukat teával, fürdővízzel. A kapszaicin receptora, a TRPV1 receptor 6 transzmembrán doménből áll, és leginkább a K+-csatornákra hasonlít. Sokáig a feszültségfüggő csatornák közé sorolták, pedig, noha van egy enyhe feszültségfüggő hatása, de az nem fiziológiás. Egyre több anyagról jöttek rá, hogy ingerli a receptort, ezért aztán ligandfüggőnek kezdték el nevezni. Igazából ez sem igaz, mert ennek nincs egy dedikált ligandja. Allosztérikusnak sem helyes nevezni, mert nincs ortosztérikus helye. Én a „multisztérikus” elnevezést javasoltam, és pontmutációk alapján le is rajzoltam, hogy a 6. transzmembrán domén felelős a forró ingerért, a protonérzékelés az 5.-6. hurok körül van, és a 3.-4. huroknál található rajta a kapszaicin és a reziniferatoxin kötőhelye. Szóval olyan antagonistát lenne érdemes találni, ami nem hat az 5.-6. doménre, így el lehetne kerülni a mellékhatásokat.
Ez azt jelenti, hogy jelenleg nincsen olyan törzskönyvezett gyógyszer, ami erre a receptorra szelektíven hatna?
A kapszaicin, mint bőrtapasz van forgalomban Qutenza néven. Ez 8% kapszaicint tartalmaz, és három hónapig kivédi a lokálisan kialakult fájdalmakat, például övsömörben. Ebben az esetben az idegvégződések mennek tönkre, és amíg nem regenerálódnak, addig tart a hatás. De akár ismételten, több éven át is lehet alkalmazni. A Cochrane adatbázis szerint megalapozottan, több ezer emberen bizonyított a hatás. Ez az egyetlen törzskönyvezett, szelektíven fájdalomérző receptoron (tehát nociceptoron) ható fájdalomcsillapító készítmény.
Itt az intézetben a mai napig is folynak a kapszaicinnal kapcsolatos kutatások?
Igen. Nagyon sok modellt dolgoztunk ki, részben fájdalomvizsgálatra, részben gyulladásra. Bebizonyítottuk, hogy a lipid raft-oknak fontos szerepe van a kapszaicinreceptorok működésében. Barthó Loránddal (a PTE ÁOK Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézet professzora – B.T.) izolált szervi mérésekkel változatos módon sikerült bizonyítanunk a kapszaicinérzékeny idegvégződések kettős, szenzoros és efferens funkcióját. Egy száz éve tanulmányozott preparátumon írtunk le egy teljesen új idegi választ. Ma már van olyan amerikai farmakológia tankönyv, ami úgy kategorizál az autonóm idegrendszer bevezetésénél, hogy van adrenerg, kolinerg és egy harmadik, amit nem lehet ezekbe sorolni, a szenzoros-efferens. Pintér Erikával (a PTE ÁOK Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézet igazgató professzora – B.T.) rájöttünk arra is, hogy ez a szenzoros-efferens funkció nemcsak lokálisan hat, hanem a receptor izgatásán keresztül szomatosztatin jut a keringésbe is, és máshol is kifejti a hatását szomatosztatin 4 receptorokon keresztül. Együtt expresszálódik a kapszaicinével a mustárolajra érzékeny receptor, a TRPA1 is. Ez nem a forróra, hanem hidegre érzékeny. Az intézetből többen ezzel kezdtek el foglalkozni. Ez egyébként az idegvégződéseken kívül több helyen is jelen van a szervezetben, tehát akár sokrétűbb is lehet a fiziológiás szerepe.
Egy többé-kevésbé jól működő kutatócsoport meg egy pezsgő tudományos műhely között azért ég és föld a különbség. Professzor úr körül kialakult egy iskola. Mi a kulcsa annak, hogy egy kutató nem csak egy főnök lesz néhány beosztottal, hanem mesterré tud válni, és iskolát tud teremteni?
Ez az embertől függ, de milyen tulajdonságától? Először is, fontos, hogy legyen egy olyan gyümölcsöző, fantáziát megragadó témája, amihez egy fiatal szívesen csatlakozik, és olyan kézzelfogható kísérleti feladatok, amiket sajátjaként, élménnyel végez el. Mert ha ez így van, az a tanítvány számára is perspektívát ad és sikert jelent. A másik ami fontos, hogy persze vezetni kell, de nem szabad túl erőszakosnak lenni. Hagyni kell, hogy mindenkinek meglegyen a saját szabadsága, megvalósíthassa a saját ötleteit, erre egy kutatónak nagy szüksége van. És mikor eljön az ideje, hagyni kell, hogy a tanítványok a saját útjukat járják.
A gyógyszerészek számára Professzor úr a farmakológiai felfedezései mellett elsősorban a pécsi gyógyszerészképzés alapításáról ismeretes. Hogyan született meg és bontakozott ki az álom, hogy Pécsett legyen egy Gyógyszerésztudományi Szak?
A rendszerváltás után elindult a változtatások kora. A két hagyományosnak mondható kar, Budapest és Szeged mellett, megalapították a debreceni képzőhelyet. Elgondolkoztam, hogy itt a dél-dunántúli régióban is nagy szükség van gyógyszerészekre, másrészt az országnak is jót tesz, ha több képzőhely vetélkedik egymással. Akkoriban került az Egyetemi Gyógyszertár élére Botz Lajos, aki eredményes külföldi kutatói tapasztalata mellett gyógyszerészi szemléletű és kellően agilis volt, vele kezdtem közösen gondolkodni a szakalapításon. Szükség volt legalább a fő gyógyszerészeti tárgyak vezetőire. Itt volt a TTK Növénytani Tanszékén Szabó László Gyula professzor, aki gyógyszerész diplomával, a tudományok doktoraként vállalta a Farmakognóziai Intézet megszervezését. Az Orvosi Kémia Intézetből a szintén gyógyszerész Perjési Pál pedig a Gyógyszerészi Kémia Intézet megszervezését vállalta. Azt tudtam, hogy a farmakodinámiát el tudjuk kezdeni az ÁOK Farmakológiai Intézetre alapozva orvosokkal, viszont technológia nélkül nincs gyógyszerészet. Széleskörű tájékozódás után nagy örömömre Dévay Attila, szintén nemzetközi kutatói tapasztalattal és kandidátusi minősítéssel, vállalta a feladatot, amit nagy ambícióval – budapesti létére – sikeresen végre is hajtott. A kulcsemberek mellé természetesen meg kellett találni az oktatói személyzet többi tagját is, akik szakmailag és tudományosan is kellően harcedzettek. Pécsett egy jó háttér volt, hogy itt működik a Zechmeister-Cholnoky-féle karotinoid iskola, ami világhírű. Cholnoky ráadásul gyógyszerész volt. Az infrastrukturális alap megteremtésére sikerült a korábbi kémiai szakközépiskola épületét megszereznünk. Azt gondolom, hogy az oktatásunk színvonala megfelel a másik három képzőhely színvonalának. Szerencsés és előremutató konstelláció, hogy van saját Biotechnológiai Intézetünk, ebben talán a többiek előtt is járunk. Utólag mérlegelve, azt gondolom, helyes volt az a véleményem, hogy elsősorban a megfelelő szakmai háttérrel rendelkező, gyógyszerész intézetvezetők lelkes együttműködése, másodsorban pedig az infrastrukturális és műszeres háttér biztosítása szükséges a színvonalas gyógyszerészképzés megindításához. Ehhez kétségtelenül hozzájárult, különösen az elmúlt években, az orvoskari dékán, Miseta Attila kezdeményező és áldozatvállaló támogatása.
A tudományos kutatás az egyetemen elválaszthatatlan az oktatástól. Ön valószínűleg megtehette volna, hogy szűk értelemben vett akadémikus lesz, vagy külföldön marad, mégis az egyetemet választotta. Az Ön számára miért volt fontos az egyetemi közeg?
Az egyetemen szívesebben voltam, nagyobb kutatói és oktatói szabadságot éreztem. Az egyetemen nagyobb a valószínűsége, hogy kiválasszam a tehetséges fiatalokat. Közülük meghívni PhD hallgatókat, őket irányítani és átadni a szemléletet, hogy ők is sikeresek tudjanak lenni a saját lábukon megállva, az is fontos sikerélmény.
Mi az, amit Professzor úr még szívesen megosztana a mai fiatal kollégákkal, illetve a Gyógyszerészet olvasóival?
Azt hiszem, az nagy előny, ha valaki talál már fiatal korában egy életcélt, és tud harmonikus családi körülményeket teremteni. Lényeges, hogy az intézetvezetők a munkahelyükön is ki tudják építeni az egymás megbecsülésén alapuló, egymás életcélját is segítő szemléletet. („Szeresd felebarátodat, mint magadat”). Ennek a szemléletnek a kialakítása azonban akkor valósítható meg sikeresen, ha az oktatás mellett a kutatási eredményesség is ad sikerélményt. Ez utóbbi cél eléréséhez az intézetvezető kutatói-személyi kvalitásai adják a meghatározó alapot.
Bozó Tamás
Forrás: Gyógyszerészet 62. 169-174. 2018.