Hírek

Csak a szervezeti egység oldalon megjelenő hír - 2020. május 21, csütörtök

„Légy olyan erős, mint a víz!”

- az elmúlt néhány hónap margójára -

„Hiszek egy olyan lehetséges világában, ahol a kapcsolódás iránti szükséglet mélyen gyökerező motiváló erő, és amelyből senki nem maradhat ki… ahol a változás ugyan néha nehéz, de mindig lehetséges, akármennyire is megragadva érezzük magunkat egy adott pillanatban.”

/Sharon Salzberg/

 

„Ahogyan múlik az idő, közeledik a tanév vége, és a korlátozások is lassan oldódnak. Talán azt is érezzük már, hogy hamarosan véget ér ez a kihívásokkal teli időszak. Azt egyelőre nem tudhatjuk pontosan, hogy lesz-e folytatás, és ha igen, akkor hogyan. A bizonytalanságunk azonban valószínűleg már csökkent. Talán egyre kompetensebbnek (és talán egyre fáradtabbnak is) érezzük magunkat ezekben a megváltozott körülményekben. Ez arra is ad lehetőséget, hogy „itt és most” végiggondoljuk, mit tanultunk az elmúlt időszak viszontagságaiból, mi az, amire a krízis nélkül talán sosem lenne rálátásunk.

Amikor erős és intenzív érzelmekről beszélünk és hallunk, általában olyan képek társulnak hozzá, amelyek kemények és szilárdak. Talán ezért is gondoljuk, hogy a kapcsolódás, az együttérzés és a kedvesség nem igazán erős érzések. Valóban igaz, ezek az érzelmek nem szilárdak, mint a szikla, nem kemények, mint a kő, vagy feszesek, mint egy ökölbe szorított kéz. Mégis, a szó igazi értelmében, talán a legnagyobb erővel bíró érzések, olyan erősek, mint a víz. Gondoljunk csak bele: a víz minden halmazállapotban képes formát ölteni, az élethez alapvető, elemi szükségletünk. Folyamatosan mozgásban van: áramlik, folyik, párolog, forr, olvad. A víz rugalmas, alkalmazkodik és folyamatosan interakcióban van, keresi a kapcsolatot a környezetével. Idővel aztán kialakítja magának a saját útját, akár egy kőkemény sziklán keresztül is. Néha talán megfagy, de aztán felolvad. A kedvesség és az együttérzés elsőre talán gyengéknek tűnnek a haraggal, az ellenszenvvel, a bosszúvággyal szemben, de valójában erősebb és reziliensebb érzések. A saját kapcsolódási szükségletünkből nyernek energiát, és mindig olyan alakot öltenek (ha hagyjuk), ahogyan éppen szükségünk van rájuk. Építhetünk tehát gátakat, le is fagyaszthatjuk őket, ellenállhatunk, de előbb-utóbb úgy is utat törnek maguknak.

Természetesen mindenkinek más és más, amit az elmúlt néhány hónap adott, de számomra a legfontosabb dolog, ami újra megerősítést nyert bennem, hogy az emberiség fizikai és érzelmi túléléséhez szükséges legnagyobb erő nem más, mint – a szó mindenféle értelmében - a víz: az együttérzés, a kollektív érzelmi támogatás.

Lássuk be, „kötődésre éhező” élőlények vagyunk.

Szükségünk van egymás támogatására, megértésére és toleranciájára, amikor valami fáj, amikor sérülékenyek vagyunk. Még akkor is, ha fizikailag távol vagyunk, szükségünk van arra, hogy tudjuk: létezünk mások elméjében. Éppen ezért csak úgy erősödhetünk meg, ha képesek vagyunk érzelmileg kapcsolódni egymáshoz. Talán ez az idealisztikus elképzelés a kollektív egymás felé fordulásról életszerűtlennek tűnik, pedig nem az. Az érzelmi izoláció, a kapcsolódás hiánya tudományosan alátámasztottan is traumatizáló hatású az ember számára.

Dr. Sue Johnson, az Érzelemfókuszú Terápia megalkotója munkássága során az emberi kötődés és az idegrendszer működésének kapcsolatát is kutatta. Amikor elutasítva és elhagyva érezzük magunkat, az idegrendszerünk ezt az érzést pont ugyanolyan veszélynek és stressznek értékeli, mely a jól ismert „küzdj vagy menekülj” reakciót váltja ki a szervezetünkből. Ha ez a veszély hosszú ideig fennáll, akkor sérülékennyé, kiszolgáltatottá válunk és kimerül a szervezetünk. Ráadásul amikor azt érezzük, hogy nem biztonságos kötődni a környezetünkhöz, hajlamosak vagyunk arra is, hogy agresszióval vagy éppen ellenkezőleg, izolációval válaszoljunk, amivel még jobban eltávolodunk másoktól, és ezáltal még inkább egyedül érezzük magunkat, csökkentve ezzel az amúgy is törékeny biztonságérzetünket. Ezért – paradox módon – minél erősebb a készségünk a kapcsolódásra, annál kevésbé visel meg minket a szeparáció.

A kötődési mintázatainkat egészen korai időszakból, a csecsemő- és gyermekkorunkból hozzuk magunkkal, de felnőttként is képesek lehetünk ezeket a kötődési mintázatainkat az új kapcsolódási tapasztalatainkkal átírni. A csecsemő, amikor a számára fontos kötődési személy nem elérhető érzelmileg, vagy nem válaszra kész, nem tehet mást, mint sír, üvölt, hogy felhívja magára a figyelmet. Amikor erre sem kap visszajelzést, kimenekül a helyzetből, magába fordul, és azt tanulja meg, hogy egyedül kell megküzdenie az érzéseivel.

A világot most nemcsak a COVID-19 betegíti meg, hanem az a vírus is, amit úgy hívunk: az érzelmi kapcsolódás hiánya. A járvány lehetőséget adott arra, hogy közelebb érezzük magunkat egymáshoz, vallástól, nemzetiségtől és nemtől függetlenül is. Ahogyan körülölel minket a krízis, esélyt is ad arra, hogy egymásra találjunk a széthúzásban, és a fizikai távolságtartás mellett érzelmileg közelebb kerülhessünk egymáshoz. Vannak, akik udvariasabbá, nyitottabbá és kedvesebbé váltak az elmúlt időszakban, hiszen realizálták, hogy egymás kezében (is) van az életük. Vannak olyanok is, akikben a fizikai távolság az érzelmi távolságtartást, netán agressziót, dühöt, frusztrációt váltott ki. Ne felejtsük, hogy ők sem elítélhetőek. Ezt tanulták meg. Valamikor ez volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy túléljenek. Abban viszont segíthetünk magunknak és másoknak is, ha képesek vagyunk ezt felismerni, elfogadni, és lehetőséget adunk önmagunknak és másoknak egy újfajta, biztonságos kapcsolódás megismerésére, kötődési mintázatunk átírására.

Forduljunk magunk felé kíváncsisággal: mit élünk át ebben a végtelen pillanatban, amit úgy hívunk: most?

Nehezebb napokon gyakran azt éreztem, mintha a világ összes érzését egyszerre élném át. Örömet és szomorúságot, csalódottságot és megkönnyebbülést, félelmet és bátorságot, magányt és kapcsolódást. Az, hogy engedjük magunknak egyszerre érezni mindezeket az érzéseket, óriási energiát igényel. Ebben az állapotban nem könnyű mások érzéseire is befogadónak lennünk, főleg akkor, ha részben tudatosan, részben tudattalanul, de próbáljuk magunkat távol tartani ezektől. S mindezt azért a vélt igazságért, hogy ezzel majd megóvjuk magunkat, és kevésbé leszünk sérülékenyek. Amikor azonban megváltoztatjuk attitűdünket és képessé válunk biztonságban és kíváncsian fordulni önmagunk felé, akkor tudunk jelen lenni a kapcsolatainkban is. Amikor őszinte, gyermeki kíváncsisággal fordulunk önmagunk és mások felé anélkül, hogy a már előzetesen kialakított gondolataink (ítéleteink) vezérelnének minket, akkor válunk igazán képessé arra a bizonyos biztonságos kapcsolódásra. A legnehezebb része talán az, hogy elég bátrak legyünk ehhez lelassítani és ítélkezéstől mentesen elfogadni önmagunkat, utat engedve ezzel a bennünk lévő „víznek”. Még akkor is, ha sziklákat kell ehhez repeszteni és valami más, új és ismeretlen az, ami ránk vár.

Képesek vagyunk-e ebben a pillanatban abbahagyni mindent pár percre, venni egy mély levegőt, és csak önmagunkra figyelni? Érzed már a vizet?”

 

Dr. Gács Boróka

Hírarchívum